Welcome Visitor:

Közösség formálódott

Bizalomteljes légkörben és összetartó közösségben lehet és érdemes az evangéliumról beszélni - vélekedik Takaró András református lelkész. A kiskunlacházi református gyülekezet lelkipásztora - immáron a délpesti egyházmegye esperese - éppen húsz esztendővel ezelőtt lépett először a lacházi templom szószékére. Hogy milyen érzések kavarogtak benne akkor és most, arról a huszadik évfordulót ünneplő hálaadó istentiszteletet követően mesélt nekünk.

Nem ez az első gyülekezet, ahol szolgál, mégis talán az első olyan közösség, amellyel hosszú távra tervezett. Milyen érzésekkel jött ide Lacházára, milyen elképzelései voltak és lelkészként mit tűzött ki maga elé?

Nem akartam lacházi lelkész lenni. A holland ösztöndíjam után engem kihelyeztek Simontornyára, Tolna megyébe: Simontornya, Tolnanémedi, Nagyszékely, Kisszékely, Pincehely és Ozora szolgálati területtel. Hét évet szolgáltunk ott, igazán ott lett belőlem lelkipásztor. Nagyon nehéz, nagyon szegény, de rendkívül gazdag időszak volt. Budapesten születtem, a vidéki lelkipásztorság számomra idegen volt, de ahogy megfogalmaztam magamban, ma már nem mennék vissza Pestre semmi pénzért.

Miért?

Sokkal jobb egy pásztornak abban az ismertségben - ami egyszerre negatív és pozitív - jelen lenni a gyülekezet közösségében, mint Pesten a metrón arc nélkül utazni. Mondok egy eklatáns példát: eldöntöttem néhány évvel ezelőtt, hogy „áldás, békességgel” fogok mindenkinek köszönni - piacon, boltban, gyógyszertárban, utcán. Az első időszakban ez nagy fejcsóválásokat, nézelődéseket, nagy, kerek szemeket váltott ki; most ott tartunk, hogy a boltban, a piacon, bárhová megyek, tudják, hogy így fogok köszönni, és így is köszönnek vissza a reformátusaink. A legédesebb, amikor megkérdezi a katolikus eladó a zöldségesben, hogy neki most erre hogy kell visszaköszönnie református módon. Természetesen megvan a negatív része is, hiszen pont ugyanaz az ismertség, közismertség nem minden élethelyzetben pozitív, de semmi kincsért nem mennék vissza már Pestre.
Hogy hogy érkeztem ide, arra igével válaszolnék: „félelemmel és rettegéssel” a szívemben. Nem tudtam, mi vár itt, azt tudtam, hogy ez egy valamikori református tömbgyülekezet. Anyai ágon innen származom, úgyhogy a fél falu a rokonom az ő állításuk szerint. Eleinte nagyon sok szeretet vett körül, ami jó volt, segített a beilleszkedésben.

Volt esetleg valamilyen elképzelése arról, hogy milyen lelkész szeretne lenni? Mi az, amire mindenképpen törekedne, mi az, amit esetleg elkerülne?

Azt mondtam az első presbitériumnak húsz évvel ezelőtt, hogy arra készüljenek föl, hogy én egy buldózer vagyok: teli leszek ötlettel, elképzeléssel, kezdeményezéssel. Mindent vállaltam: politikai szinten kiállást, nemzeti ügyért kiállást, egyetlenegy kérésem volt: hogy a hátamból ne kapjak szúrást. A lacháziak büszkék arra, hogy ami a szívükön, az a szájukon, de azért a húsz év hozott hátba szúrásokat is, lapocka alattiakat, azokat volt nagyon nehéz elhordozni, Isten előtt feldolgozni.
Én pásztor szeretek lenni, aki együtt él a nyájjal minden körülmények között. Ha kies legelőn vagyunk, akkor élvezzük az Isten áldásait, ha éppen szűkösebb időket élünk, azon is a nyájammal együtt megyünk át. Nemcsak a magam számára, hanem a jelen és a jövő pásztorai számára is fontosnak tartom: közösséget kell teremteni. A közösség az a bizalmi légkör, amiben aztán eljuthat az ember oda, legyen az fiatal vagy idős, hogy lehet Krisztusról beszélni.
A kihaló, tönkremenő gyülekezetek hanyatlásának oka, ahogy én látom, alapvetően abban keresendő, hogy nincs jelen Krisztus, nincs jelen a Pásztor, illetve a lelkipásztor és a gyülekezet között nem alakult ki baráti, bizalmi légkör. Ha a lacházi gyülekezetet nézzük, akkor azt lehet mondani, hogy itt közösség formálódott.

Húsz év alatt döbbenetesen sok minden történt, többek között felépült az a gyülekezeti ház, ahol beszélgetünk, megalakult az ifjúsági csoport és az énekkar. Mi az, ami a szívéhez legközelebb áll, aminek a legjobban örül, amiért a leginkább hálás?

Lelki értelemben a közösségeknek a kiformálódása: most is teli van a gyülekezeti ház énekkarosokkal, ifisekkel, presbiterekkel, presbitercsaládokkal, akik úgy gondolják, hogy nem kell hazarohanni a vasárnapi ebédhez, hanem szívesen vannak együtt. Ez óriási dolog. Természetesen, hálát adok az Istennek azokért a lelki gyermekekért, akiknek az életében a húsz év szolgálat alatt engem használt fel az Úristen ahhoz, hogy megtérjenek, átadott életet éljenek és elkötelezett reformátusok legyenek.
A külső építkezésből pedig talán ez a gyülekezeti központ a legnagyobb öröm, ami immáron nyolcadik éve elkészült, de mind a mai napig úgy nyomom le a kilincset, hogy szinte alig hiszem, hogy felépülhetett. Ez végtelen öröm, mert pont a közösségek számára teremtette meg a nagyon kulturált körülményeket, így a 21. században ha egy fiatal eljön, akkor nem tolatva megy ki, hanem azt mondja, hogy ez egy szép és jó hely. Megteremtettük a külső feltételeit annak, hogy megtöltsük élettel a belső részét.

Most már esperesként is szolgál, ezzel jócskán kibővült a teendők sora, számos plusz teher is adódik ebből fakadóan a szépségek mellett. Milyen jövőt lát maga előtt az egyházmegyét illetően?

A délpesti egyházmegye Magyarország egyik legnagyobb egyházmegyéje a huszonhétből. Ami elképesztő mennyiségű adminisztrációval jár, és sajnos az a tapasztalatom az elmúlt öt esztendőben, hogy ez egyre több lesz. A felső vezetés olyan kötelezettségeket és terheket ró egy esperesre adminisztratív módon, hogy az már szinte elhordozhatatlan. Csak egy példát hadd mondjak a hitoktatás kapcsán: 940 hittancsoportunk van ebben a megyében, értelemszerűen a hozzátartozó hitoktatókkal, főállásúakkal, iskolákkal. Majd tízezer hittanos gyerekről beszélünk, és ennek a teljes adminisztrációja ide ömlik be. Szinte egy embert egy ekkora megyében lefedne csak ennek az ügyintézése.
Hogy milyen jövőt látok magam előtt? Nagyon vegyes a kép. Csodálatos közösségformálás indult el - megint ugyanoda lyukadok ki - megyei szinten is. A délpesti egyházmegye elkezdett megyében gondolkodni. Vannak a gyülekezeteink, száz fölött vannak a konfirmandusevangelizáción, száz fölött az ifjúsági megyei evangelizáción, Alsónémedin huszonhat gyülekezet több mint hatszáznegyven regisztrált tagja volt két hete együtt egy gyülekezeti napon. Mi bevezettük - nem tudom, hány megyében van -, hogy az agglomeráció miatt nagyon sok új gyülekezetet szeretnénk elindítani, eddig négy szerveződik az én ciklusom alatt, és az egyházmegye az egyik perselyét az éppen most alakuló valamelyik kis gyülekezetnek ajánlja föl, ennek most Monorierdő a kedvezményezettje.
Három részre lehet osztani a megyét: egyrészt a zászlós hajókra, akik minden szempontból élnek, biztos a jelen és a jövő emberileg nézve. Vannak a vegetálók, akiknél megállt a fejlődés, stagnálás vagy éppen lassú fogyás tapasztalható. A harmadik, akik agonizálnak: sajnos ki kell mondani, hogy van néhány olyan gyülekezetünk, amelyik nem életképes. Az okokat érdemes lenne végiggondolni és átvizsgálni, de Istennek legyen hála, hogy több olyan gyülekezet van, amelyet most szerveznek, mint amennyi halódik. Vegyes ez a kép, de ez talán mindenhol így van.

Ha már a hittanról is szó esett: több lett-e a hittanos Lacházán idén ősztől?

Lacházán semmit nem jelentett a kötelező hittan- és erkölcstanoktatás bevezetése, mert húsz éve kiharcoltam, hogy óvodától nyolcadik végéig be legyen építve a tanórák közé a hittanóra. A településen mindig is úgy volt, hogy kb. egyharmad-egyharmad arányban vannak református és katolikus hittanosok, a gyerekek egyharmada pedig etikára járt, tehát gyakorlatilag az valósult meg országos szinten, amit mi már húsz éve gyakorlatként folytatunk.

Jakus Ágnes

Kapcsolódó cikkünk: Összetart